Hogy megértsük a sorok jelentőségét, meg kell ismerjük egy különleges szerelem történetét. Hogyan talált egymásra egy falusi roma srác és egy harmincas éveiben járó budapesti értelmiségi nő, erről szól az én történetem.

Elindulsz valahol az életben. Csinálod, csinálod, ez a természetes, nem kérdezel, nem ellenkezel, mert eszedbe sem jut, hogy dönthetnél másképp is. Így láttad, így tanultad, ide születtél, (ezért) ez a helyes. Éled a fővárosi jómódú középosztály burokban töltött csodálatos életét, rengeteg inger ér, de mégis magányosnak érzed magad, valami hiányzik. Így telnek az évek és csak néha-néha keveredik keserűség a gondolataidba.  

Aztán történik valami: elkezded unni az eddigit. Nem tudod mi lesz, csak lépsz egy nagyot és elindulsz.

Mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy kilépjen a megszokott életéből, kipróbáljon valami egészen más környezetben érvényesülni és ezáltal rájöjjön arra a fájdalmas tényre, hogy önmagát még sosem találta meg, mert még sosem kereste igazán. Kérdés csupán, hogy mersz-e élni ezzel a lehetőséggel?

Nos, én mertem…

Így történt, hogy pár éve a téli nagy mínuszokban felkerekedtem és leköltöztem egy kis faluba szerencsét próbálni.

Az ember bárhova megy, magát is viszi. Ez nem valami buta közhely. Itt egész lényünk minden nehézségére, vagy éppen nehézkességére, a múlt lenyomatára, az éveink alatt kialakult önkorlátozásra gondolok. Az új környezet és annak lusta lassúsága felerősít gondolatokat, melyek amúgy is jelen voltak, de a kiszakadás, az idegen lét felszínre engedi őket, még élesebben, még nyilvánvalóbban figyelmeztetve arra, amit magadon még formálni kell.

Az izgalom ott kezdődik, mikor rájössz, hogy amit életed zárójeles fejezetének gondolsz, az adja majd jövőd igazi értelmét. Minden okkal történik és minden változás akkor, vagy később, de rádöbbent minket annak igazi okára.

Szerelemből sokféle létezik. Van az a típus, ami szimpátiával kezdődik, és csak később növi ki magát valódi vonzalommá. Az első találkozás olyan, mint mikor egy stadionnyi idegen ember között megpillantasz valakit, akit ugyan nem láttál még soha, de úgy rémlik, ismered valahonnan. Nem tudod levenni róla a szemed és minden érzékszerved azt vágyja, hogy némán bámulhasd. Először csak a tekintetedet vonzza, később a lelkedet, majd egész valódat. Hónapok telnek el. Át kell, hogy ess a teljes elmagányosodáson, hogy rádöbbenj, ő az egyetlen, aki mellett tündökölsz. Nem tudsz betelni vele, szüntelen nézni és hallgatni akarod, megbabonáz a mássága, amit még sosem láttál, sosem éltél át. Mikor vele vagy, a külvilág elhomályosul, körülvesz benneteket valami tündöklő erő, tekintetetek, aurátok egybefonódik, egymás kölcsönös figyelme földöntúli erővel bír. Mindent tudni akarsz róla, s mikor hallgatod, mintha valahol valamikor te is átélted volna az ő sorsát, megélted volna szavait.

Olyan erős, olyan mély, olyan intenzív, hogy a fájdalom sajnos elkerülhetetlen volt. A társadalmi különbségek, a belénk ivódott hitrendszerek, a bőrszín mássága okozta vérrel csörgedező félelmek eszeveszetten tomboltak és szembeszálltak az ikerlelkek vonzalmával. Ez a szerelem próbára tétetett, ereje nem bírta a csendes folyású patak medrét, kitört, tombolt, belehalt, és vele beleölt mindenkit. 

Találkoznunk kellett, a feladat előttünk állt: az égieknek még dolga van velünk, sorsunk egy életre összefonódott, hisz egy új lélek utat tört magának.