Előre szeretném leszögezni, hogy az itt leírtak saját élményeim, elmélkedéseim, fejtegetéseim. 

El tudom képzelni, hogy akad olyan, akire máshogy hatnak, vagy épp nem hatnak ezek a jelenségek, életesemények.

Ha a gyerek eléri a 5-6 hónapos kort - na jó, talán már 4 hónaposan is-, akkor elmondhatod, hogy túl vagy az elején lévő "ismerjük meg egymást", "ki ez a lény?", "hogy tartsam életben?" őrületen.

Bizonyára lesznek még zűrös idők, hisz minden korszaknak megvan a maga őrülete, de talán, ha már a kötődés kialakult és valamennyire összeszoktatok, és elhiszed (végre) magadról, hogy életben tudod tartani és Te vagy neki a legfontosabb, akkor vége az őrületnek...

Önismereti út ez kemény kihívásokkal, kemény zuhanásokkal és még keményebb felismerésekkel saját magadról, olyan, amiről azelőtt rémálmaidban sem mertél volna gondolkodni.

A klasszikus "sírás élmény" mindenkit utolér...

Ne akarj hadakozni ellene; hormonális megérintettség, halovány visszacsengése saját korai megéléseidnek, tehát normális, ha ingerült és lelkileg felfokozott leszel attól, ha az újszülött gyermeked sír!

De nyugi, ahogy jött, úgy el is múlik, ha a kiváltó esemény megszűnik... Legalábbis nálam! Ahogy nem látom Rajta azt a küszködést a világ nehézségeivel szemben és szépen elhalkul, megnyugszik, úgy nyugszom meg én is!

Sőt, néha talán jó így megkönnyebbülni, ha figyelnek rád és valaki vállán, vagy jelen esetben karjában kisírhatod magad, egész üdítő tud lenni. Tudva ezt, hogy ilyenkor segítesz gyermekednek megkönnyebbülni, máris nem tűnik olyan tehernek a gyereksírás! 

Ami még izgalmas, hogy ez egy magányos út. Hiába van férjed/párod, hiába akarta ő is a picit, amin végigmész az Rólad szól, nem tud benne részt venni, mert nem érzi azt amit Te és amúgy is ezt az utat azért kell egyedül végigjárni, mert ez az igazi főpróba ahhoz, ami egész életedben vár rád: egy kizárólagos felelősség élményéhez! Ezt konyhanyelven hívják úgy, hogy: "Anya csak egy van".